53.-Visszaemlékezés

Sziasztoook:)
Bár nem lett meg mára a 10 komment,nem baj.Sokan panaszkodtak,hogy rövid részt hoztam,ezért most egy kicsit hosszabbal kedveskedem nektek.:) Jó olvasást.xx

Az ajtó lassan nyitódott.Egy mély levegőt vettem.Anne derűs arcával találtam szembe magam

-Roberta,drágám.Gyere be.-fogta meg a csuklóm.Nem ellenkeztem.

Leültetett a nappaliban lévő kanapéra,majd kiment.Pár perc múlva egy tányér süteménnyel és 2 pohár üdítővel tért vissza.

-Oh,Anne,igazán nem kell ez.Csak Harryvel szeretnék beszélni.

-Igen,gondoltam.-mosolyodott el.

-Mindent tudsz,igaz?

-Az anyukája vagyok..És amúgy is tudod,hogy milyen az én kincsem.-mosolygott.

-Igen.-nevettem,most először.-Fent van a szobájában?

-Igen.

-Köszönöm.-súgtam a fülébe mikor megöleltem.

Halk léptekkel mentem föl a lépcsőn.Mikor Harry szobája melletti fűrdőszobához értem,megtorpantam.De aztán erőt véve magamon,folytattam az utam.

Harry nyílászárója előtt állva lepergett előttem az egész kapcsolatunk.

Az örömök,amelyeket megosztottunk egymással.A bánatok -amik főleg nekem voltak-,melyeken átsegítettük egymást.Az együtt töltött pillanatok.Harry ott volt velem életem legfontosabb szakaszában.Mind jóban,mind rosszban.Amikor odaköltöztem Evaékhoz,amikor majdnem megerőszakoltak.A rendőrségen.A sok kórházas esetemnél.Mikor lelőttek.Mikor megtudtam,hogy a nagyi meghalt.Amikor "anyáék" bejelentették,hogy nem is az igazi szüleim.Mikor megkaptam Simontól a lemezszerződést.Az első koncertemen.Ő mindig ott volt velem.Jobban belegondolva Evin és Harryn kívül nincs is másom.Vagyis mostmár csak Evi.. Azt hiszem Harryt is végleg elveszítettem.-ezekkel a gondolatokkal rogytam a földre és hakl sírásba kezdtem.Csak folytak a könnyeim.

-Roberta?-hallottam egy rekedt hangot a jobb oldalamról.Nehézkesen,de sikerült felemelnem a fejem.Harry sápadt arcával találtam szembe magam.

Akár csak nekem,szemei alatt sötét karikák körvonalazódtak.Szeme vérvörös színt öltött,haja pedig összevissza állt.Nem szóltam semmit .Csak néztem és Ő is engem.

-Én ezt nem bírom.-törtem meg végül a csendet.

-Sajnálom,ez így helyes..-mondta,majd a szobája felé indult.

-Harry kérlek!Ne tedd ezt velem!Nem hagyhatsz el,értsd már meg!-kiabáltam rá.

-Nem akarok neked több fájdalmat okozni..

-Nem!Nem okoztál!Soha!Egyszer sem.Értsd már meg.

Nem mondott semmit.Csak állt,és engem nézett.Szememből újra kicsordultak a könnyek.

-Emlékszel,mikor azt mondtad,hogy sosem hagy el?Hogy mindig itt leszel nekem? Azt mondtad,örökké együtt leszünk.. Akkor most tedd igazzá azt,amit mondtál,és ne hagyj el.

-Nem tudom,Roberta.Nem tudom.. Úgy érzem,nem tudtam megadni mind azt,ami kellett volna neked.

-Ez nem igaz.Te sokkal többet adtál,mint amit elvártam.-néztem bele csillogó zöld szemeibe.Próbálta elkerülni a tekintetem,sikertelenül.

-Szeretlek ,Harry.Fogd már fel végre.Nem tudom,és nem is akarom leélni nélküled az életem.Rajtad és Evin kívül nincsen senkim.Te is magamra akarsz hagyni,mint az igazi szüleim?Tényleg?Igazán?Akkor tedd ezt.-mondtam neki,és erőt véve magamon a lépcső felé indultam.

-NEM!-rántott vissza kezemnél fogva.-SOHA nem hagylak el.Ígérem.-nézett mélyen a szemeimbe.

Nem bírtam türtőztetni magam tovább,számat az édes szájára tapasztottam.

-Szeretlek.-suttogta a fülembe,mikor ajkaink elváltak.-Sajnálom.

Anne azt tanácsolta,hogy ma estére még maradjunk ott náluk.Mivel egyikőnknek sem volt kedve kocsikázni,beleegyeztünk.Elmondtam Harrynek,hogy Simon tényleg szabad hetet adott nekem.Megbeszéltük,hogy nem szólok neki a békülésről,mert akkor úgy veszi,hogy teljesen jól vagyok és új interjúkat szervez.Úgy döntöttünk,hogy holnap délben visszamegyünk Londonba és egész héten ki sem mozdulunk otthonról.

Este hazaért Gemma is és örömmel vette,hogy újra minden rendben van köztünk.Harryvel akcióztunk is egy kicsit,majd másnap újult erővel szálltunk be a fekete Range Roverébe,hogy újra a forgalmas városban éljük tovább a mindennapjaink.